Elsõ vitaanyag: "A kommunikáció Istene – Isten kommunikációja"
 

A kommunikáció Istene - Isten kommunikációja

Bevezetõ

Néhány bevezetõ gondolatot szeretnék megosztani veletek folyó kutatásomhoz. Bízom abban, hogy bõségesen lesznek hozzászólások, mind kommunikációs szakemberek, mind teológusok, mind és mindenek elõtt a projekt részvevõi részérõl. Ezért nem is kiforrott, hanem bennem alakuló gondolatokat tárok elétek. Azaz nem olyan háziasszonyos magyarázkodás ez a vendégek elõtt. „Tudjátok, valami egyszerût fõztem …" - analógiájára.

Isten kommunikáció.

Isten közösség.

Amibõl nem adódik, hogy a kommunikáció közösség, vagy fordítva, a közösség kommunikáció. Nem klasszikus szillogizmusról van szó. Mert hiába A=B, ami igaz, és A=C, ami szintúgy igaz, itt B nem egyenlõ C, mivel B is, C is, A, azaz Isten nélkül hiányos, nem teljes, azaz „kommunikáció-szerûség", „közösség-szerûség". Kommunikáció és közösség egyformán tökéletlen, míg Isten, per definitionem, tökéletes, felülmúl mindent, és azonfelül, amint azt már a régiek is mondták, Isten nem csak kommunikáció, hanem egyúttal nem-kommunikáció, és nem csak közösség, hanem nem-közösség is. Különösen, ha a kommunikáció esetén nem Isten belsõ életére - és ilyen fogalma a régieknek, akik még az olimpuszi istenek életét figyelték, nem volt - vonatkoztatjuk, hanem Isten közlésére az embere felé, amit a keresztény terminológia „kinyilatkoztatásnak" mond, ami eléggé ünnepélyesen hangzik.

Isten valóban tökéletes kommunikáció és tökéletes közösség, de ez az állítás nyilván megbotránkoztat nem egy hívõt, és irritál sok nem-hívõt, értsd olyan személyt, aki nem fogadja el a keresztény Szentháromságtant, mely szerint Isten egy és mégis három „személy". De tisztázzuk talán, hogy olvasóim ugyanazt a valóságot nevezik-e Istennek, mint én - ha van egyáltalán ilyen fogalmuk, bár hogyne lenne, nyelvünkbõl kiirthatatlan). Egyáltalán, „közösség" illetve „kommunikáció fogalmaink azonosak-e? Egy jó skolasztikus most definíciót adna. Én inkább képekhez, metaforákhoz folyamodom, ez „kommunikatívabb", azaz hamarabb teremt közös gondolkodást, de legalábbis fogalmat, mely nélkül a további beszélhetés tárgy nélkül marad.

Isten szeretet - írja a János evangélium szerzõje. A keresztények számára ez, sajnos, „közhely", ezért nem is foglalkoznak többet e kérdéssel. Ha viszont a XXI. század, a kommunikáció százada nyelvén azt mondom, Isten kommunikáció, talán csak felfigyelnek? Ha tézis igaz, akkor a provokáció jó. Megújítja a teológiát és annak nyelvét inkulturálja, és megkavarja a kommunikációs elméletek állóvizeit is. A kommunikációs, mint szakma, szakmafeletti vagy szakma-közötti, vagy nem az. A szakma szûk sáncai felõl nézve persze, -bármilyen újak is legyenek még a sáncok, annál vehemensebben védik majd õket - az állítás kényelmetlen, és éppen ezért talán termékeny.

Az egyszerûség kedvéért tegyük ideiglenes félre a teológiai fejtegetést. Vizsgálgassuk elõbb a kommunikáció és közösség fogalmait - egyelõre Isten nélkül, ami az Isten-utáni (ez a posztmodern kissé szokatlan megjelölése) világban kézenfekvõ - és belátjuk, a két fogalom nem azonos, de elválaszthatatlanul egymásra utalt és utaló. Melyiké az elsõbbség? Ugye, ez olyan kérdés, mint a híres fogaskérdés, mellyel az iskolázottak az iskolásokat kínozzák: mi volt elõbb, a tojás vagy a tyúk? Barátom kisfia kihúzta magát, és így válaszolt: kérdezd a tyúkokat, én kakas vagyok. Tojásból kelhet ki tyúk is, kakas is (és tegyük hozzá, kappan is, de ez már mûvi beavatkozás a természet rendjébe), - tette hozzá a lurkó, míg - folytatta - kakas még nem tojt tojás, amióta a világ világ. Talpraesett válasz, fõleg, ha figyelembe vesszük, hogy filozófiailag milyen gyenge lábon állta kérdés. Mert kérdem, egyedrõl, vagy a „tyúkról", mint olyanról, a z õ tyúkságáról van szó, illetve egy adott tojásról, vagy a tojásról általában? Egy adott tojásból - és ezt a gyerek jól látta - nem tudni elõre, hogy hím vagy nõstény csibe kel-e ki, de persze, nyelvileg a csibe se nem kakas, se nem tyúk. Más szóval, tyúk tojhat tojást, - sõt, ez tyúkságának egyik fõ ismérve, - de tojásból még soha nem kelt ki tyúk, legfeljebb leendõ tyúk.

Mindez nem puszta sziporkázás, szójáték, és fõleg nem az, ha a kommunikáció és közösség viszonyát kezdjük analóg módon elemezni. De maradjunk még a metaforánál! Ha igaz a fajok eredetének darwini elmélete, akkor egy szép napon, per mutationem, egy tojásból a várt hüllõ helyett madár kelt ki, amolyan elõ-tyúk. Ilyen értelemben a tojás megelõzte a tyúkot, minden tyúkot, persze, csak ha Darwinnak igaza van, és nem a kreácionistáknak, akik szó szerint értelmezik a Bibliát: „Isten megteremtette… a háziállatokat fajuk szerint" - és látta, „hogy ez jó" (Ter 1,25). És ehhez nem volt szüksége tojásra. És Isten meg is áldotta teremtményeit, amit a szent író így fejt ki: „legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet, stb." (Ter 1,28) Az ideiglenes eredmény egy null a tyúk javára, de … nem kakas nélkül! Ma már minden iskolázott ember tudja, hogy a Biblia (konkrétabban ez és a hasonló történetek) nem természettudományi tankönyv, hanem teológia, mégpedig narratív teológia, azaz egy történeten keresztül mutat be egy filozófiai (és persze, hit-igazságot). A mi esetünkben azt, hogy a szeretet, a kapcsolat, ha úgy tetszik, a kommunikáció, megelõzi a közösséget, és létrehoz valami újat, amely új élet csírája is. Az emberek világában ez a kultúra, ez a Kolumbusz tojása. Igaz, a pár, - a Biblia szerint az ember csak párnak azaz egymásnak rendelve ember! - természetébõl, rendeltetésébõl adódik, hogy kapcsolatot teremt egymással, azaz kommunikál, mert ha nem, elpusztul, vagy megszûnik embernek lenni. Mivel a pár, az embrionális õs-közösség, kezdeményezi a dialógust, egyszerre úgy tûnik, a közösség hozza létre a kommunikációt. A Biblia ezt a feloldhatatlannak tûnõ tojás-tyúk dilemmát kétszeresen is feloldja: egyfelõl bemutatja, hogy a pár csak a gyermekáldásban - és messze több mint „faj-fenntartás", mert egyúttal az embernek maradás feltétele! - lesz teljessé, azaz, ha túlmutat önmagán; másfelõl, a párnak, az embernek nem önmagában van rendeltetése, hanem rajta kívül, Istenben, aki teremtõje. Az ún. eredeti bûn épp ennek az emberen túlmutató viszonynak a felmondása volt. De mit szóljon mindehhez, aki mindezt mesének tartja, és Isten nélkül akar antropológiát megalapozni? Térjünk vissza Darwinhoz, bármennyire is csak egy elmélet, még ha „mainstream" és domináns is egyelõre még mindig. Mi történt, amikor a hüllõbõl és/vagy a madárból emlõs lett, azaz a Természet (Isten?) kreatívan túllépett a mi tojás/madár problémánkon. Az emlõsök megjelenéséig a kommunikáció nem feltételezett semmiféle közösséget, de szerepe volt abban, hogy egy faj egyedei valamilyen módon meghatározott idõre és céllal funkcionális közösséget hoz(hat)tak létre. A legevidensebb példa a fajfenntartás érdekében történõ párképzés volt, amely mindig feltételez elõzetes kommunikációt. A nász táncot, hangokat, színváltozásokat, stb., igényelt, hogy a hím felhívja magára a figyelmet, és meggyõzze a nõstényt, hogy alkalmas, sõt konkurencia esetén alkalmasabb a riválisoknál utód nemzésére. A természet találékonysága (vagy Isten humora?) e téren szinte nem ismer határt. Kissé leegyszerûsítve ez a kommunikáció többnyire jelképes és mindenképp funkcionális. Állat mûkedvelésbõl soha nem mutat be semmiféle nász-rituálét!

A emlõsök elõtti világban, hüllõk és madarak, vagy akár rovarok között is megfigyelhetõ ugyan valamiféle kezdetleges kommunikáció egy faj egyedei között párzás szándéka nélkül, de nagyjából csak két esetben: vagy azért, hogy figyelmeztessék egymást veszélyre, vagy egy fejlettebb fokon a közös zsákmányszerzés koordinálására. Itt jegyzem meg, hogy a modern reklám tudatosan vagy sem, is e két szituációt reprodukálja modern köntösökben, de elõszeretettel idézi a harmadikat, ti. a párzás érdekében végzett verbuválást, hívogatást, illetve az ugyancsak a párzással összefüggõ jelzéseket riválisok között, a harc folyamán. Egy reklámszakos hallgató csoport számára mulatságos és tanulságos felfedezése lehet e tézis verifikálása vagy (számomra valószínûtlen falszifikálása) a mai reklámokat vizsgálva. A tézis megdöntéséig fogadjuk azonban el., hogy a párkapcsolat minden kommunikációs viszony õsmodellje, archetípusa, vagy új keletû szóval paradigmája. A természettudományos megfigyelés itt összecseng a Biblia tanításával: „férfinak és nõnek teremtette õket" (Ter 1,27). Vagyis párnak, közösségnek. Nem érdektelen a szövegösszefüggés! „Isten megteremtette az embert saját képmására" - ez ugyanabban a mondatban hangzik el, bevezetõül, és akár felsorolásnak tekintjük a mondat két részét, akár alárendeljük a második mondatot (a férfinak és nõnek teremtette tényállásról) az elsõnek (az Isten-képmásságról), a kettõ szoros viszonya a mondatban tagadhatatlan! S mivel a Biblia Istent mégse párnak képzeli a pogány Istenek mintájára, felmerül a gyanú, hogy a párkapcsolat valamiféle analógia Isten belsõ, egyelõre számunkra rejtett életével. Amit szegényes szókincsünkkel egyelõre csak úgy tudunk kifejezni, hogy Isten közösség, és azt akarta, hogy az ember is közösség legyen, illetve mivel ez ember számára nem lehetséges, közösséget alkosson, és ezt Isten a pár teremtésével valósított meg! Erre még visszatérünk!

Egyelõre még csúszómászók népesítik be a földet a Biblia kifejezés szerint, és madarak röpködnek az égen. Az emlõsökkel azonban a kommunikáció új típusa jelenik meg. A nõstény nem rakott le már többé tojást vagy petét, hanem méhében hordta ki a magzatot, és amikor megszülte, az már kifejlett egyed volt, még ha nem is feltétlenül életképes. A közösség egy rejtett fajtája alakult ki az anyaállat és magzata között, melyet szem nem látott, fül nem hallott, más, harmadik egyed nem észlelt és nem tapasztalhatott meg, még a nemzõ hím se. A kommunikáció nem jeleken keresztül, hangok, illatok, nyomok, testtartások, stb. útján jutott el egyik egyedtõl a másikhoz, hanem bensõséges módon. Itt a közösség elválaszthatatlan. A születendõ, alakuló egyed megtapasztal egy összetartozást, közösséget, együttdobogást, közös vérkeringéssel, és egyúttal egy ingyenességet, ki nem érdemelt gondoskodást, azaz, emberi szóval szeretetet! A vérkeringés tehát a magzat-modell kommunikációs paradigmája! Ez a fajta, a közösséggel szinte azonos jelentésû (szinonima) kommunikáció az emlõsök tapasztalatában kezdettõl fogva megelõzte tehát a jelképes kommunikációt. S mivel gondolom, senki se vitatja, hogy az ember emlõs, az ember is ebbe az újfajta, mélyebb kommunikációba születik bele, illetve ebbõl szakad ki a születése pillanatában. A teljes egység, amelyet megtapasztal, az ember 9 hónapig, a Paradicsom, és életünk rejtett célja e paradicsom helyreállítása. Ezt keressük, és az ember párkeresése ezért már nem egyszerûen funkcionális, a szaporodásának alárendelt, mint az állatoknál, hanem közösségteremtés, és egyúttal az ember céljának megvalósítása, ha elfogadjuk a bibliai tételt, azaz a „~ nak teremtetett"-ben összefoglalható teleológiai antropológiát. Ismert a lélektanból az a tétel, hogy egy ideig eltart, amíg a kisgyermek felfedezi, hogy õ nem azonos anyjával, önálló személy, én. Még tovább tart, míg azt is felfedezi, hogy kettõjükön kívül van egy harmadik, a Másik, sõt, mások is. Meg kell tehát tanulnia kommunikálnia ezekkel, hogy a különbözõség és egyediség dacára mégis egy lehessen velük, és ez hozza létre és tartja fenn a kultúrát és annak hordozóját, a nyelvet.

A teológia újítása és további hozománya a kommunikációs elmélet számára, hogy megvilágítja még a magzat és az anyja közötti csak látszólag teljes egység hiányosságát is, ti., hogy az mindig aszimmetrikus, azaz alárendeltség, függõség. A teológia mindjárt felkínál egy modellt, ahol nincs ilyen függõség, hanem egyenlõség, ti., az „Atya" és a „Fiú" viszonyának misztériumában. A keresztény teológia nem kevesebbet állít, mint hogy lehetséges, sõt ténylegesen létezik két személy között egyenlõ és kölcsönös viszony az alá-és fölérendeltség gyanúja nélkül, konkrétan az Elsõ és Második Személy, azaz az Atya és a Fiú között. Sõt, kettejük közössége oly tökéletese, kommunikációja oly termékeny, hogy egy Harmadik Személyben valósul meg: ez a Lélek. Ebben a tökéletes kommunikációban nincs helye semmiféle ödipusz-komplexumnak. Ez persze kis kifejtést igényel, de a magzattal és a kisgyermekkel ellentétben itt a Másik nem ösztöneim, vágyaim kiszolgálója, és a Harmadik nem vetélytárs, amint a lélektan feltételezi a kis emberke esetében. Az én olvasatomban a lélektan által feltételezett gyermeki magatartás az eredeti bûn egy másik megközelítése lehetne: a Bûn, mint az ingyenes szeretet elutasítása, illetve képtelenségem annak viszonzására, akár, mert gyanúval élek, hogy „több járt volna", akár, mert ki akarom sajátítani magamnak, stb. Erre a csecsemõ is képes, ehhez nem kell sem az értelem kinyílása, sem az akarat szabadsága, ez az elutasítás, be-nem-fogadás (ti. az ingyenes szereteté) szinte „ösztönös", és ezért nem kell nagykorúnak lenni hozzá, mint a bibliai történetben. A bûn viszont ilyen értelemben egyúttal mindig kommunikációs zavar is, és a közösség egyfajta „felmondása". (Nem véletlen, hogy az Írásokban a testvérgyilkosság (Káin) - az irigység - mítoszát Bábelé követi!). A kultúra ezzel ellentétben egy több évezrede folyó kísérlet e folyamat tudatos és jelképes megfordítására, kibékülésre, és e folyamatnak nincs hatásosabb eszköze, mint a vallás, amely mindig is arra irányul, hogy helyreállítsa az elveszett egységet. A vallástörténet tanúsága szerint a legtökéletesebb modell a Szentháromság, és a bölcselet kénytelen elismerni, hogy nem nyújt jobbat. Igaz, egy akarati és részben érzelmi aktust, döntést igényel, hogy a felajánlott utat el is fogadjam, - ez lenne a keresztény nyelvezetben a Hit - de akiben ez nincs meg, az is legalább felsóhajt, „mily tökéletes és fölülmúlhatatlanul szép" e modell.

Összefoglalóul annyit tennék hozzá, hogy a fenti gondolatmenet talán a teológiai nyelvezet megújítására is alkalmas, amennyiben a magzat és anyja metaforája a communio modelljeként szolgálhat, és analógiaként a Szentháromságra. Másfelõl meggyõzõdésem, hogy e teológia leleplezi, lemezteleníti a hagyományos kommunikációs modellek primitív voltát, és kimutatja, hogy ezek mondhatnók „megrekednek" egy utilitarista, darwinista szinten, amely hüllõknek még megfelelne, emlõsöknek már nem, és embernek még kevésbé. A kommunikáció ugyanis ezen elméletekben biológiai terminussal pusztán a faj- és egyedfenntartás eszköze, és elsikkad még az a minõségi változás is, a mutáció mutációja, amelyet az emlõsök hoztak. Ennek a látszólag pusztán szakmai fogyatékosságnak végzetes etikai következményei vannak, amint a magzatelhajtás és újabban a klónozás vitáiban láthatjuk. S persze ezen elméletek még kevésbé nyitottak egy további minõségi ugrást is akár csak észrevenni, ti. az ember nem csak részesül az emlõsök fent leírt közösségi/kommunikációs õsélményében, még pedig nemzedékrõl nemzedékre, hanem létének lényege, azonosságának szerves része a közösség újrateremtése a kultúrában a kommunikáció útján. A teológia állít egy harmadik fokozatot is, ti. hogy az ember arra is képes, hogy önmagán (értsd nem csak az egyeden, de az emberi közösségen is) túlmutatva létének alapjával, Istennel is kommunikáljon, közösséget hozzon létre. De ez már misztika.

Befejezésül: érdemes elgondolkozni a következõ analógián: a kommunikáció, a közösség és a kultúra úgy viszonyulnak egymáshoz, amint a Szentháromság három személye. Az Atya a Kommunikáció, közölni akarja önmagát, és teszi ezt a Fiúban, aki Megtestesülés, - azaz Kultúra, - láthatóvá vált Közösség, és ez a Közösség a Lélek. Új nyelvezet, de talán fogyatékosságai dacára megvilágít valamit, ha mást nem, a Három elválaszthatatlan egységét.

Végül, mindez - és minden következõ írásom - nem úgy értékelendõ, mint egy virtuális könyv fejezetei, amelyek egymásra épülnek egy elõre megrendezett terv szerint. Inkább egy folyamat fázisaiként értendõk, mely folyamat éltetõ eleme az eszme-csere, (nem a vita!) azaz a közös keresése a kommunikáció eme eszközével, amely az internet, azaz Háló-Köz. Bízom abban, hogy az „igazság" hálónkban akad, mint bõséges halfogás! Legközelebb a „Kommunikáció" mint Közösítés gondolatát szeretném jobban kifejteni.

Kiss Ulrich

.