Benczik Vilmos

A gyökerek közelében maradni

Gondolatok az emberi kommunikáció alaptermészetérõl

Kivonat:

Az ember mindmáig a kommunikáció etalonjának a multimediális közvetlen emberi kommunikációt tekinti. A létrehozott számos kommunikációs technológia mindegyike arra törekedett, hogy bõvítse e kommunikáció hatókörét, egyszersmind azonban meg is õrizze ennek az értékeit. Egy-egy technológia értékét aszerint ítéljük meg, hogy az milyen mértékben képes szimulálni a közvetlen emberi kommunikációt.

A kommunikációs technológiák sorában forradalmi lépés volt a telefon feltalálása, mivel ez az eszköz elõször volt képes a közvetlen emberi kommunikáció három dimenziója közül kettõnek (a szupraszegmentális és szegmentális nyelvi dimenziónak; más elnevezéssel a vokális és a verbális dimenziónak) a mûködtetésére, s “testünk termékének”, az emberi hangnak kódolás nélküli, eredeti formájában történõ továbbítására. A közvetlen emberi kommunikáció térbeli korlátokat legyõzõ viszonylag sikeres utánzása szédületes karriert biztosít a telefon számára.

A vezetékes hálózat állomásainak helyhez kötöttsége azonban sokat elvesz a telefonos kommunikáció természetességébõl, mivel az ember természeténél fogva “mobil” lény. Hosszas mûszaki fejlõdés eredményeként a 20. század utolsó évtizedében kialakuló mobil telefónia óriás lépést jelent a közvetlen emberi kommunikáció tökéletes szimulálása felé, sõt, a közvetlen emberi kommunikációnak virtuális módon bármilyen technológiájú kommunikációban jelenlevõ elemei ténylegesen is mind inkább megjelennek.

 A kommunikáció alapvetõ formája, etalonja valamennyiünk számára a közvetlen emberi kommunikáció. Ez három dimenzióban megy végbe: 1. az extralingvális jelek, 2. a szupraszegmentális nyelvi jelek, 3. a szegmentális nyelvi jelek síkján. Természetesen ez a kommunikációs forma is magán hordozza a tökéletlenség jegyeit, legalábbis abban a tekintetben, hogy a kommunikált tudattartalom-elemek eredeti formájukhoz képest jelentõs mértékben torzulhatnak. A sikeres kommunikáció kedvéért az üzenet feladója kénytelen a kommunikálandó tudattartalom-tartományt mintegy kiszakítani a gondolatoknak abból a szerves hálózatából, amelyben létrejött -- s ez a kontextusból való kiszakítás már önmagában is jelentéstorzulást idéz elõ. Ezt követõen a még egynemû kontinuumként leírható tartományt artikulálni, tagolni kell: világos, hogy egy egységes, kompakt dolognak a felszabdalása torzít. Majd az artikulációval, tagolással nyert elemeket formalizálnia kell, azaz közösségi evidenciával kell felruháznia õket. Természetszerûleg ez a mûvelet is a közlendõ tudattartalom-elemek eredetiségének a rovására megy. Ezt követõen a formalizált elemeket lineáris sorba kell rendeznie -- lévén hogy az egydimenziós linearitás a legfõbb kommunikációs eszköznek, a szóbeli nyelvnek a természetes tulajdonsága; ám a tudattartalom-elemek egymáshoz való genetikus viszonya soha nem korlátozódik egyetlen dimenzióra, így a linearizálás is jókora torzulást eredményez. A kommunikáció utolsó fázisa pedig a kiválasztott, formalizált és linearizált tudattartalom-elemek jelekbe -- elsõsorban, de nem kizárólag nyelvi jelekbe -- történõ kódolása. Ez a fázis is jelentõs torzulást eredményezhet: ez fakadhat abból, hogy a közösségi evidenciával bíró jelek szemantikailag nem fedik le a közlendõket, de következhet a kódoló gyakorlatlanságából is. (1) Annak ellenére, hogy a közvetlen emberi kommunikáció messze nem tekinthetõ tökéletesnek, mégis mintaként, viszonyítási pontként szolgál minden ember alkotta kommunikációs technológia számára.

Az ember azzal a szándékkal hozott létre újabb és újabb kommunikációs technológiákat, hogy meghaladja ennek az alapvetõ kommunikációs formának -- a közvetlen emberi kommunikációnak -- a korlátait. Az új technológiák azonban ezeket a korlátokat csupán egy-két vonatkozásban tudták tágítani, s még ezért is azzal kellett fizetniük, hogy le kellett mondaniuk a közvetlen emberi kommunikáció egyes mûködõ elemeirõl. Az írás például mind térben, mind idõben elvileg végtelenre tágította a kommunikáció hatókörét, ám a közvetlen emberi kommunikáció három dimenziója közül csupán egynek -- a szegmentális nyelvi jelek síkjának -- a tekintetében, s ennek fejében a másik két dimenzióról teljes mértékben le kellett mondania, miként a közvetlen emberi kommunikáció lényegi elemének tekinthetõ interaktivitásról is.

Nemcsak az írással ez a helyzet: az ember alkotta kommunikációs technológiák közös sajátossága, hogy mindegyikük a kommunikáció egy részterületét veszi célba, azt tökéletesíti kisebb-nagyobb mértékben. Az egyes technológiák közötti különbségek mindenekelõtt azzal ragadhatók meg, hogy a különbözõ érzékelési területeknek eltérõ mértékû szerep jut bennük. Az írás hatókörét megsokszorozó könyvnyomtatás -- mint McLuhan mondja -- a hallási-tapintási tér világából a vizuális tér világába emelte át az embert, ezzel szemben a rádió éppenséggel a hallási-tapintási tér reneszánszát tette lehetõvé. (2)

Bár az egyes technológiák kitüntetett szerepet adnak valamelyik érzékszervünknek, mûködésükre jellemzõ a közvetlen emberi kommunikáció multimedialitásának a virtuális jelenléte. Amikor olvasunk, hanggal egészítjük ki a leírt szót, amikor pedig rádiót hallgatunk, vizualizáljuk a hallottakat. (3)

Érdekes módon McLuhan úgy gondolja, hogy telefonálás közben -- szemben a rádióhallgatással -- nem vizualizálunk. Mégpedig azért nem, mert osztályozásában a telefon -- rossz hangminõsége (4) folytán -- “hideg” médiumnak minõsül, amely intenzív részvételt követel meg használójától, így annak mintegy nem marad rá energiája, hogy vizualizáljon. McLuhan állításának ellentmond az a meglehetõsen általános tapasztalat, hogy a telefonkapcsolat olyan emberek között szokott megtartó és gyümölcsözõ lenni, akik már találkoztak személyesen is: tehát a telefonkapcsolatban a hallás mellett a találkozás emlékképeire épülve virtuálisan részt vesz a többi érzék is. Kommunikációs technológiák és kommunikációs eszközök

Az alábbiakban megpróbáljuk röviden áttekinteni a kommunikációs technológiákat, illetve az ezek szolgálatában álló / ezeket létrehozó eszközöket.

A kommunikátum lehet kép, hang, írás, illetve ezek bi- vagy multimediális kombinációja.

A technológia célozhatja a kommunikátum rögzítését, sokszorozását, továbbítását, illetve ezen mûveletek valamilyen kombinációját.

A technológia mûködésének alapja lehet mechanikus, elektromos, elektronikus, illetve ezek kombinációja, amelyben azonban valamely elem általában dominanciával bír.

Egy technológia teljes mértékben nélkülözheti az interaktivitást, lehet szekvenciálisan interaktív, illetve lehet teljesen interaktív.

A kommunikátum rögzítése és továbbítása történhet a hordozó anyaggal együtt, illetve anélkül.
 
Technológia Jellemzõ kommunikátum A kommunikátum... A technológia célja Mûködési alapelv Interaktivitás
kézirat írás / kép anyaghoz kötött rögzítés mechanikus nem interaktív
nyomtatás írás / kép anyaghoz kötött sokszorozás mechanikus nem interaktív
távíró írás anyagtól független továbbítás elektromos szekvenciálisan interaktív
fényképezõgép kép anyaghoz kötött rögzítés, sokszorozás kémiai nem interaktív
képtávíró kép anyagtól független továbbítás elektromos szekvenciálisan interaktív
írógép írás anyaghoz kötött rögzítés mechanikus / elektromos nem interaktív
telex írás anyagtól független továbbítás elektromos szekvenciálisan interaktív
távbeszélõ hang anyagtól független továbbítás elektromos interaktív
gramofon / magnetofon hang anyaghoz kötött rögzítés elektromos nem interaktív
rádió hang anyagtól független továbbítás, sokszorozás elektromos nem interaktív
némafilm kép anyaghoz kötött rögzítés, sokszorozás kémiai nem interaktív
hangosfilm kép + hang anyaghoz kötött rögzítés / sokszorozás kémiai / elektromos nem interaktív
televízió kép + hang anyagtól független továbbítás / sokszorozás elektromos / elektronikus nem interaktív
képmagnó kép + hang anyaghoz kötött rögzítés elektromos / elektronikus nem interaktív
szövegszerkesztõ írás anyagtól független rögzítés (továbbítás, sokszorozás) elektronikus nem interaktív
e-mail írás anyagtól független továbbítás (sokszorozás) elektronikus szekvenciálisan interaktív
fénymásoló írás / kép anyaghoz kötött sokszorozás elektromos / elektronikus nem interaktív
fax írás / kép anyagtól független továbbítás elektromos / elektronikus szekvenciálisan interaktív
szkenner kép (szöveg) anyagtól független sokszorozás / továbbítás elektronikus nem interaktív
rádiótelefon (alapfunkció) hang anyagtól független továbbítás elektronikus interaktív

A rögzítés mint elsõdleges cél tulajdonképpen nem a kommunikáció, hanem a tudástárolás kategóriájába tartozik, ám -- ritka kivételtõl eltekintve -- a rögzítés egy késõbb realizálandó kommunikációs aktus érdekében történik. A sokszorozásról ugyanez mondható el: azért sokszorozunk valamit, hogy a sokszorozott termékeket majd továbbítsuk; a sokszorozás és a továbbítás az anyagtól független kommunikátumok (pl. rádiós, televíziós) esetében el sem választható egymástól. Érdemes felfigyelnünk rá, hogy a technológia igénybevételével végbemenõ kommunikáció rendszerint telekommunikáció, távközlés, ugyanis a nem táv-közléshez nincs szükség semmiféle különleges kommunikációs technológiára: az ilyen közlést tökéletesen ellátja a közvetlen emberi kommunikáció, a maga verbális, vokális és extralingvális dimenzióiban. Az ember tehát mindenekelõtt annak érdekében hozta létre a kommunikációs technológiákat, hogy kommunikátumokat továbbítson.

Egyes eszközök lényegében más eszközök kombinációjából születtek. A telex az írógép és a távbeszélõ, a hangosfilm a némafilm és a gramofon “ötvözésének” az eredménye. Az írógép ugyanakkor egy régóta létezõ technológia -- a nyomtatás -- “megfelezése”: az írógép lényegében nem más, mint a sokszorozási funkciótól megfosztott könyvnyomtatás.

Szekvenciálisan interaktívaknak azokat a médiumokat nevezzük, amelyek ugyan mindkét irányban továbbítják a kommunikátumot, azonban egyszerre csak egy irányban mûködõképesek. A távíró, a telex, a telefax mellett a korai rádiótelefonok interaktivitása is szekvenciális volt: a beszélõ a “Vétel!” szóval jelezte partnerének, hogy befejezte a mondandóját, s válaszra vár.

Megfigyelhetõ, hogy a korai kommunikációs technológiák a távíróval bezárólag az írás rögzítésére, illetve továbbítására vállalkoztak. Egyszerûen azért, mert a rendelkezésre álló technikai eszköztárral a gazdag, sokrétû közvetlen emberi kommunikációnak csupán ez az erõteljesen redukált szegmense volt megragadható, ráadásul eredeti létformájától elszakítva: a folytonos hangjelek a rögzíthetõség/továbbíthatóság érdekében diszkrét grafikus jelekké konvertálódtak. (A távíró esetében a diszkrét grafikus jelekkel további konverzió történik: diszkrét elektromos jelek válnak belõlük.)

A telefon

Ebben az értelemben a telefon megjelenése valódi áttörést jelent: a közvetlen emberi kommunikáció két nyelvi dimenzióját -- a szegmentális és a szupraszegmentális nyelvi jeleket -- konverzió és redukció nélkül képes a címzetthez juttatni. Ily módon a telefon minden eddigi kommunikációs technológia közül a legközelebb áll az emberi érintkezés alapformájának tekintett közvetlen emberi kommunikációhoz.

Ez természetesen csupán a látszat, de a kommunikátum feladója és címzettje számára mindenekelõtt ez a látszat a fontos. Konverzió ugyanis van, méghozzá kétszeres, mivel a hanghullámok elõször elektromos impulzusokká alakulnak át, majd visszaváltoznak hanghullámokká. Miként redukció is van, mivel a telefonhang erõteljesen redukált mása a tényleges emberi hangnak: csupán annyi információt tartalmaz, amennyi a beszélõk közötti megértéshez -- és egymás sikeres azonosításához -- okvetlenül szükséges. Mindazonáltal a telefonhang sokkal biztonságosabban azonosítható, mint például a kézírás, s ez szintén hozzájárul a közvetlen emberi kommunikáció legalább részleges virtuális megteremtéséhez. Ez a nyitánya annak a kommunikációtörténeti korszaknak, amelyet Ong másodlagos szóbeliségnek nevez, ugyanis a szóbeliség ekkor tör ki elõször a partnerek egyidejû és egy helyen való jelenlétét feltétlenül megkövetelõ közvetlen emberi kommunikáció színfalai közül, miközben átment a kitágított kommunikációs térbe a közvetlen emberi kommunikáció három dimenziója közül kettõt.

Ezekkel a kvalitásokkal magyarázható a telefon szédületes karrierje: a feltalálását követõ néhány évtizeden belül a telefonkábelek behálózzák az egész civilizált világot. Hosszú idõn át a civilizált világ határait éppenséggel az jelentette, ameddig a telefonkábelek elértek. A telefon -- az írógéppel együtt -- a civilizáció talaján kibontakozó, s a civilizáció egyik megteremtõjének is tekinthetõ hatékony hatalmi bürokrácia legfontosabb kellékévé, mintegy szimbólumává vált. McLuhan írja ironikusan, hogy egy csatahajón a legegyszerûbb mûvelet végrehajtásához is írógépek tucatjaira van szükség, s hogy egy hadseregnek általában több írógépe van, mint ahány tüzérségi lövege. (5) Ugyanez a telefonról még inkább elmondható lenne.

A telefon ugyanakkor potenciálisan demokratizálja a távközlést. Mûködtetése ugyanis -- az írással és pláne a távíróval ellentétben -- alig követel meg tanulást igénylõ ismereteket: beszélni és beszédet megérteni mindenki tud. Ez a demokratizáció természetesen nem érvényesül automatikusan: a demokratizáló hatásnak határt szab a szóban forgó emberi közösségben domináns társadalomszervezõ filozófia. A diktatórikus társadalmak arra törekszenek, hogy ez a hatékony kommunikációs eszköz minél inkább a hatalmi gépezet privilégiuma maradjon. A magánhasználatú telefonok száma például a kommunista diktatúrákban nem elsõsorban azért volt roppant alacsony, mert hiányzott a pénz a hálózat kiépítéséhez, hanem sokkal inkább azért, mert egy széles körû magántelefon-hálózat folyamatosan potenciális veszélyt jelentett a diktatórikus hatalomgyakorlás számára.

Az elmúlt évtizedek információs és kommunikációs forradalmának a kezdetén elterjedt volt az a hipotézis, mely szerint e forradalom eredményeként a roppant mozgékonnyá váló információ mintegy helyhez fogja kötni az embert, azaz nem fogunk jönni-menni, mert az információ a helyünkbe jön. Ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy sokkal többet utazunk, mint korábban. (6) A látszólagos ellentmondás valószínûleg szintén a közvetlen emberi tapasztalat és kommunikáció etalon-jellegével magyarázható. Igaz, hogy televíziós híradások, filmek és szakkönyvek segítségével szinte mindent megtudhatunk a kínai nagy falról, egy olimpiáról vagy éppen egy pápai misérõl, sokan mégis készek nem kevés idõt és pénzt áldozni rá, hogy mindezt gyakorlatilag is megtapasztalják, pedig a százezres tömegben állva esetleg nem is látják a pápa arcát, amelyet a televíziós kép premier plánban mutat. Paradox módon valószínûleg a képen/filmen látott nagy fal, illetve a televíziós híradásokban látott olimpia vagy pápai mise váltotta ki a vágyat a közvetlen megtapasztalásra. Tehát a mozgó információ nem helyhez köti, hanem éppenséggel megmozgatja az embert, mivel tudatunk mélyén úgy érezzük, hogy a közvetlen tapasztalat az igazi információ, s a közvetlen emberi kommunikáció az igazi kommunikáció. Kábelkényszer

A telefonnak a közvetlen emberi kommunikáció leképezésében szegényítõ korlátja volt a “kábelkényszer” és az ebbõl következõ helyhez kötöttség. A kábelezés költséges, anyag- és idõigényes mûvelet, ráadásul a lefektetett kábeleket karban kell tartani, sõt a biztonságukról is gondoskodni kell. A kommunikáció létrejöttéhez tehát mindkét partnernek egy meghatározott helyhez kellett járulnia, ami nagy mértékben csökkentette a telefonos kommunikáció természetességét, s szinte teljesen megszüntette spontaneitását. A telefonterminálok számának növelése és egy adott térségen belüli sûrítésük természetesen javíthatta a kommunikáció létrehozhatóságának a valószínûségét. Ennek nagyon komoly gyakorlati kényszer diktálta megvalósulása például az autópályák segélykérõ telefonokkal való ellátása; kevésbé komoly példája pedig az volt, amikor három évtizeddel ezelõtt Nixon amerikai elnök -- feldühödvén azon, hogy egyes munkatársait nem találta a helyükön -- a Fehér Ház illemhelyeire is telefont szereltetett fel.

Kábel helyett rádióhullámok

A vezetékes telefonok reklámszlogenjével ellentétben (“elég, hogyha Ön mobil”), az ember a legkorábbi idõktõl kezdve törekedett mobil telefonterminálok létrehozására, ugyanis ennek az igénye éppen abból fakadt, hogy az ember maga “mobil”. A mobiltelefonálás eszközeként a rádióhullámok kínálkoztak, amelyeket a 20. század elejétõl fogva egyre szélesebb körben használtak mûsorszórásra.

Az elsõ telefonos mobilterminálok az autókban jöttek létre, amelyek az ember mobilitását a sokszorosára növelték. Autóval az ember korábban elképzelhetetlenül nagy távolságokat járhatott be, gyakorta lakatlan területeken, ahol természetesen nem volt kiépített vezetékes telefonhálózat, s ezért a civilizált világgal való kapcsolatlétesítésre csakis mobilterminálról nyílhatott lehetõség. (Ez fõként Amerikában volt mindennapos dolog.) Az autót nemcsak a szükség, hanem az adottságok is arra predesztinálták, hogy az elsõ mobilterminálok színhelye legyen, hiszen itt a telefonáláshoz szükséges folyamatos energiaellátás adva volt.

Érdekes analógia figyelhetõ meg a rögzített megállóhelyekre/állomásokra épülõ tömegközlekedés és a szintén rögzített terminálokkal mûködõ vezetékes telefonhálózat, illetve a személyi használatú autó és a mobiltelefon között. Ahogyan a személyautó a térbeli fizikai mozgás tekintetében nyújt szinte teljes autonómiát használójának, úgy teszi ezt a mobiltelefon a kommunikáció tekintetében. Ezzel egyidejûleg folyamatosan erõsödött a korlátozás nélküli személyközi kommunikáció igénye. Ezt az igényt jelezte a személyhívók megjelenése, amely a szabadon mozgó személyt figyelmeztette arra, hogy a hozzá legközelebb esõ vezetékestelefon-állomásról hívjon fel valakit. A személyhívó fokozta ugyan használója szabadságát, de a helyhez kötöttség elemét nem tudta teljesen kiküszöbölni: erre csak a mobiltelefon lett képes, s ez is csak akkor, amikor használójának már nem kellett többkilós akkumulátorokat cipelnie.

A kommunikációs képlet újraírása

A közvetlen emberi kommunikáció térben és idõben egyaránt stabil. Csak akkor tudunk beszélni valakivel, ha ugyanott vagyunk, ahol õ, s ráadásul ugyanabban az idõben. Telefonon viszont a tõlünk akár több ezer kilométerre tartózkodó személlyel is beszélhetünk. A telefon tehát mintegy relativizálja a teret; a közvetlen emberi kommunikációban mindig tudjuk, hogy valaki milyen távolságból szól hozzánk -- a telefonhang (színvonalas technika esetén) nem ad semmilyen támpontot arról, hogy a szomszéd utcából vagy tízezer kilométer távolságból beszélnek-e hozzánk. A telefon relativizálhatja az idõt is: ha egy napfényes nyári délutánon felhívom japán barátomat, õ álmából felriadva sötétben tapogatva keresi a telefonkagylót.

A telefonos kommunikáció paradox sajátossága, hogy a térben távoli kommunikációs partner a jelenlevõhöz képest még elõnyhöz is juthat: ha éppen beszélgetünk valakivel, s megcsörren a telefon, akkor általában a telefonálót illeti az elsõbbség. A mindig velünk levõ mobiltelefon ezt az elvileg meglehetõsen képtelen helyzetet meglehetõsen gyakorivá teszi.

Telefon és szabadság

A mobiltelefon egyébként kettõs hatással van a személyes szabadságra. Egyfelõl erõsíti azt, mivel a folyamatos elérhetõség kedvéért nem kell térbeli mozgásunkat korlátoznunk; másfelõl csökkenti is szabadságunkat, mivel mindig, mindenhol “on-line” helyzetben vagyunk, akkor is, amikor ezt nem szeretnénk. A telefon kikapcsolásának, elnémításának lehetõsége csak technikai szempontból áll korlátlanul a rendelkezésünkre, társadalmilag ez a lehetõség meglehetõsen korlátozott, hiszen az ilyen esetekkel kapcsolatban a bennünket sikertelenül hívónak általában magyarázattal tartozunk. Elmondható, hogy a mobiltelefon jelentõs mértékben megnöveli az egyén fölötti társadalmi ellenõrzést: kérdés, hogy ez hosszabb távon milyen szociálpszichológiai változásokhoz vezet az individualizmuson alapuló nyugati társadalmakban. Bizonyos értelemben a mobiltelefon a néma olvasás megjelenésével ellentétes hatást generál, ugyanis míg a néma olvasás széles körûvé válása egy új privát szférát teremtett, amelybe az egyén -- társadalmilag elfogadott módon -- visszavonulhatott pihenni a közösség elõl (7), addig az állandó elérhetõség a közösségi kontrollt mintegy automatikusan számos új élethelyzetre terjeszti ki.

Funkcionális disszonancia

A technológiai fejlõdés -- mindenekelõtt az elektronikus miniatürizálás -- lehetõvé tette, hogy a telefon valóban könnyedén hordozható legyen. A miniatürizálás egyszersmind lehetõséget nyújt rá, hogy a készüléket a telefonálás mellett még sok minden egyébre is használjuk. E tekintetben azonban egyre erõteljesebb disszonancia érezhetõ egyfelõl a funkciók széles skáláját méretnövekedés nélkül befogadni képes elektronika, másfelõl az e funkciók mûködtetéséhez szükséges perifériáknak (kijelzõ, adatbeviteli billentyûzet stb.) csak a használhatóság rovására csökkenthetõ optimális mérete között. Ez a disszonancia a jelen pillanatban feloldhatatlannak látszik, s a kényszerûen lekicsinyített perifériák az elektronikus szempontból hiánytalanul mûködõ funkciók használatát körülményessé, nehézkessé teszik. Ez a körülmény váltja ki a “svájcibicska-effektust”, azaz azt a jelenséget, hogy a multifunkciós mobiltelefonnal ugyan elvileg sok mindent lehet csinálni, akárcsak a svájcibicskával, azonban külön-külön minden funkciójára létezik speciális készülék, amellyel az adott funkció kényelmesebben és hatékonyabban végezhetõ, mint a mobiltelefonnal. (8)

Hogyan tovább?

A mobiltelefon szédületes fejlõdési pályát járt be az elmúlt évtized során, s a következõ évek fejlõdése várhatóan még ennél is lendületesebb lesz. E fejlõdésnek persze több lehetséges iránya van.

Közülük az egyik az eredeti funkció kiteljesítése, azaz a közvetlen emberi kommunikáció még teljesebb leképezése lenne. Ennek érdekében mindenekelõtt a hangminõség javítására van szükség, az embernek ugyanis viszonylag rossz a hallása, a jelenlegi telefonhangot azonban még ezzel a nem túl finom hallással is erõsen redukáltnak érzi. A közvetlen emberi kommunikáció teljesebb leképezése felé vezetõ úton az igazán nagy lépés természetesen a hanggal egyidejû képátvitel megfelelõ minõségû biztosítása lenne. (E tekintetben a minõség igencsak fontos, mivel az emberi látás sokkal kifinomultabb a hallásnál.) A nehézségek igen nagyok, mivel a hang- és képfelvevõ, illetve -lejátszó eszközök (legalábbis a technika mai szintjérõl szemlélve) csak olyan viszonylag nagyobb méret esetén biztosítanak megfelelõ minõséget, amely méret már a mobilitást veszélyezteti. Mindazonáltal ennek az iránynak a jövõbeni fejlesztési sikerei számíthatnak a leginkább széles körû pozitív visszaigazolásra a társadalom részérõl.

A fejlõdés másik iránya a multifunkcionális jelleg további erõsítése és tökéletesítése lehet, amelybe egyaránt beleértendõ a funkciók számának a szaporítása, illetve az egyes funkciók hozzáférhetõségének az egyszerûsítése, humanizálása is. A fejlesztõk számára valószínûleg az elsõ lehetõség tûnik csábítóbbnak, mivel az elektronikus miniatürizáció szédítõ távlatokat nyit, ám érdemes elgondolkodni azon, hogy az elektronikus árucikkek (például a közhasználatú számítógépes programok) csupán a mûszaki lehetségesség okán olyan funkciók tömkelegét tartalmazzák, amelyet felhasználóiknak még egy ezreléke sem vesz igénybe. A funkciók számának növelésénél fontosabbnak tûnik a meglévõk használatának lehetõség szerinti humanizálása. Ezzel csökkenthetõ lenne a “svájcibicska-jelleg”.

Már nemcsak a szakemberek, hanem a nagyközönség is úgy tudja, hogy a szórakoztatást, illetve a távközlést szolgáló elektronikus eszközök az igen közeli jövõben integrálódnak. Ez a ténylegesen valószínû prognózis jelentheti a mobiltelefon számára a harmadik fejlõdési irányt. A mobiltelefon itt -- Nyíri Kristóf szavával -- valóban az ember “mobil társává” válna, amely koncentrálná magában mindazokkal az elektronikus területekkel kapcsolatos információkat, amellyel az embernek dolga van, s valamennyi ilyen területhez ennek az elektronikus társnak a segítségével férhetnénk hozzá. Ez akár oly módon is elképzelhetõ lenne, hogy az ember által bejárt térben nagy számban helyeznének el optimális méretû perifériákat, amelyekhez a maroktelefonba -- elektronikus társba -- beágyazott vezérlõrendszer segítségével férhetnénk hozzá akkor, amikor szükségünk lenne rájuk. Igaz ugyanakkor, hogy ez ismét létrehozná a személyhívók kapcsán már említett részleges helyhez kötöttséget, más megoldás viszont nem kínálkozik a tökéletes elektronika és a nehézkes használatú miniatürizált perifériák zavaró disszonanciájának a feloldására.

Vissza a gyökerekhez?

Van olyan vélemény, amely szerint a modern technológiák révén az emberi kommunikáció visszatér a maga eredeti formáihoz, gyökereihez. (9) Ezt az teszi lehetõvé, hogy a modern technológiák egyre sikeresebben szimulálják az ember által egyedül természetesnek tartott közvetlen emberi kommunikációt. Ennek köszönhetõen azután a közvetlen emberi kommunikációnak virtuális módon bármilyen technológiájú kommunikációban jelenlevõ elemei ténylegesen is mind inkább megjelennek.

A kommunikációs technológiák fejlõdését illetõen más út -- legalábbis hosszabb idõtávon -- elképzelhetetlennek látszik, ugyanis az emberi természet nem viseli el tartósan a kommunikáció természetes formájának tartott közvetlen emberi kommunikációtól való eltávolodást. Szépen példázza ezt az oralitásnak az a reneszánsza, amely a 18. század végén megtöri az egyoldalú könyvkultúrát.

Nem lehet kétséges számunkra, hogy ugyanilyen lázadást váltana ki, ha valóra válna a flusseri vízió, és a “komputerkódok” uralnák el a kommunikációt. (10) Lehet, hogy az ilyen kommunikáció bizonyos értelemben hatékonyabb lenne annál, amit megszoktunk, de az ember mindig is arra törekedett, hogy a lényének természetét meghatározó és tápláló gyökerek közelében maradjon.Ha egyes technológiák egyszer s másszor idõlegesen  el is térítették ettõl, elõbb vagy utóbb mindig visszatért a gyökerek közelébe.
 
 

Jegyzetek

(1) “... amikor egy formális szabályrendszert a tapasztalatra alkalmazunk, mindig fennáll bizonyos meghatározatlanság, amelyet a megfigyelõnek fel kell oldania, közelebbrõl meg nem határozható kritériumok alapján. Hozzátehetjük [...] ehhez, hogy a nyelv alkalmazása a dolgokra szintén nem formalizált, vagyis nem artikulált folyamat. Következésképp a megnevezés mesterség...” (Polányi Mihály: A személyes tudás I.Atlantisz Kiadó, budapest, 1994. 144--145. oldal)

(2) “Since all media are fragments of ourselves extended into public domain, the action upon us of any one medium tends to bring the other senses into play in a new relation. As we read, we provide a sound track for the printed word; as we listen to the radio, we provide a visual accompaniment.” (McLuhan, Marshall: The Gutenberg Galaxy. The Making of Typographic Man. University of Toronto Press, 1962. 22. oldal)

(3)  McLuhan, Marshall: Understanding Media: The Extension of Man. 1964. 234. oldal

(4) “a very poor auditory image” (Ugyanott, 235. oldal)

(5) Ugyanott, 228. oldal

(6) Vö. Nyíri Kristóf: Mobil információs társadalom: visszatérés a gyökerekhez. (http://wap.phil-inst.hu/2001_maj/Nyiri_prez/nyiri_text.htm)

(7) “Between 1500 and 1800 man’s altered relation to the written word helped to create a new private sphere into which the individual could retreat, seeking refuge from the community.” (Chartier, Roger: The Practical Impact of Writing. In: Chartier, Roger (ed.): A History of Private Life III. Harvard University Press, 1987. 111. oldal)

(8) Ferencz Sándor: A modern informatikai eszközök hatása információs habitusunkra. (In: Nyíri Kristóf (szerk.): Mobil információs társadalom. Tanulmányok. MTA Filozófiai Kutatóintézete, Budapest, 2001. 55. oldal)

(9) Vö. Nyíri i. m., továbbá: Nyíri Kristóf: Bevezetés. In: Nyíri Kristóf (szerk.): Mobil információs társadalom. Tanulmányok. MTA Filozófiai Kutatóintézete, Budapest, 2001. 6. oldal

(10) Flusser, Vilém: Az írás. Van-e jövõje az írásnak? Balassi Kiadó -- BAE Tartóshullám -- Intermedia, 1997. 55. oldal